Emlék

Én még akkor ismertem meg, mielőtt először az Everestre ment. Alig húszéves, lelkes kezdő hegymászó voltam, egy előadáson vettünk részt a Virányosi Közösségi Házban.
Olyan visszafogott, halkszavú volt, szandiban, lábujjain még a hegyen szerzett fagyási sérülésekkel. Kevesen voltunk, ez még a nagy marketing előtt volt. Szűk csoport volt a mászótársadom akkoriban, mindenki ismert mindenkit.
Azt már akkor is tudtuk, hogy Zsolti nem akárki, és még sok hegy vár rá.
Nekem is voltak nagy terveim, amikből persze semmi nem lett. Ez van minden sportban, sok álmodozóból, és még több szorgalmasból lesz 1-2 aki eljut a csúcsra. Zsolti mindent feltett a hegyekre, és sokszor le is jött.
Én megsirattam, pedig alig ismertem. Örülök, hogy lett végül családja, tisztelem a feleségét, amiért hátteret adott és hagyta Zsoltit menni (ezt azt hiszem senki más nem érti, csak aki már járt magashegyen).
Szomorú leszek, ha arra gondolok, hogy mennyien ítélkeznek most ismeretlenül, gyártják az elméleteket és hülye kommenteket írogatnak a híroldalakra.
Remélem, hogy a család méltóképpen fog tudni emlékezni.
Remélem Zsolti, megnyugvást találtál, és köszönöm hogy egy kicsit az én álmaimat is élted.